1929. augusztus 1. - 2006. január 2.

In memoriam Román Ferenc  

Kedves Feri bácsi!

Miért olyan nehéz most tollat fognom, hogy búcsút vegyek Tõled?

Talán azért, mert bár tudom, hogy földi valódban már nem vagy itt, de érzem és tudom, hogy szellemiségedbõl végérvényesen sikerült valami nagyot hátrahagyni a szülõfalud számára. Ennek a bizonyítéka az, hogy itt él egy zenekar, amely Neked köszönheti létét,  és benne az ifjú zenészek, akik közül néhányan már nem csak hobbiból, hanem hivatásszerûen zenélnek. És ott a közönség, akiket a te jó voltodból szolgálhatunk. Alig több mint 13 évig ismerhettelek. Jól emlékszem az elsõ találkozásunkra 1992-ben. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy micsoda ajándékkal szeretnéd meglepni a faludat. Azóta is példanélküli a tetted, hiszen ismerve sok zenekart, ilyet azóta sem hallottam. Aztán emlékszem, amikor Brno-ban jártunk a hangszerekért. Micsoda öröm volt, amikor átnyújtottad õket az akkori kicsiknek. Majd jöttek az elsõ próbálkozások, fellépések. Emlékszem az örömkönnyekre a szemedben, amikor ha sután is, de megszólaltattuk a Magyar Himnusz hangjait. Büszkén hallgattad, ha meséltük milyen sikereket értünk el itthon és külföldön. Örömmel töltött el, amikor öreg zenészbarátaid elismerõen nyilatkoztak rólunk, és ilyenkor sosem felejtetted el megjegyezni: 
„Úgy örülök, hogy Sóskút újra zenét exportál a környéknek! Gyerekek, Sóskút ismét rákerült a térképre!”
Ilyenkor bizony mosolyogtunk egy kicsit, de most már értem: a te szívednek „térképére” kerültünk fel. Azután velünk voltál a nehéz idõkben is, amikor felütötte fejét az irigykedés. Mindenben mellettünk álltál és így sikerült önállóságunkat megõriznünk. Bizony elteltek az évek, és mi 2004-ben a zenekar fennállásának 10. évfordulóját ünnepeltük. Sajnos nem lehettél velünk, mert betegséged megakadályozott ebben. A koncertekrõl hangfelvételeket vittünk neked a kórházba, és ilyenkor láttam a szemedben az örömöt, ha meghallottál egy-egy kedves melódiát. Utolsó találkozásunkra a névnapod környékén került sor. Akkor még nem sejtettem, hogy nem látlak többet. Már nem beszéltél sokat, csak bágyadtan mosolyogtál, amikor a zenekar dolgairól meséltem. Ez a mosoly maradt meg bennem rólad. Aztán jött a hír! 2006. január 7-én végsõ búcsút vettünk Tõled. Zenészt temettek a zenészek. Amikor megrendülten körülálltuk sírodat nehéz szívvel szólt a búcsúdallam. A halk befejezésben aztán meghallottam magamban újra a szavaidat, a szaxofonjátékodat, a régi énekeket.
Tudom, hogy búcsúznunk kell, de hiszem, hogy itt vagy most is a hangszerek dallamaiban!

 Kedves Feri bácsi!
Sohasem felejtünk el!
Nyugodj békében!

 Sóskút, 2006. január 8.

     Kaszás Sándor